Az új és esztétikusabb fogrestaurációk iránti igény teremtette meg a lehetőséget az adhezív technológia fejlődésére. A kezdeti próbálkozások számos kudarccal jártak, mivel akkoriban a módszertan fókusza - a pulpa védelme érdekében - a zománc savazására irányult. Homogén szerkezetének köszönhetően a zománc előkészítése viszonylag egyszerű volt. Ezzel szemben a smear layerrel fedett, inhomogén dentint nem sikerült megfelelően felhasználni a tömőanyag rögzítésére.
 

Első körben a 3 lépéses totaletch technika segített kiküszöbölni ezeket a kihívásokat. Az ortofoszforsavas maratástól a zománc felszín érdessé válik, a smear layer feloldódik, illetve a dentin kollagénje is képes lesz befogadni a bondrendszer összetevőit. Mivel az előkezelt kollagén kifejezetten érzékeny a szárításra, ezért ezesetben a “nedvesebb” felszín meghagyása kritikusan fontos. Az ezután alkalmazandó primer képes behatolni a dentin tubulusaiba, illetve kollagénjei közé, és előkészíti a felületet az adhezív számára, amely lehetőséget teremt a hidrofób tömőanyag foghoz történő rögzítésére. Ez a több lépéses applikálás teszi lehetővé a kellően erős hybrid réteg létrehozását. Annak ellenére, hogy ez megfelelő kondíciók között máig egy jól funkcionáló rendszer, összetettsége (1. Ábra) számos klinikai hibaforrást rejt magában.
 

A szeparált fiolákban tárolt komponensek integrálásának lehetősége biztosította a következő technológiai előrelépést. Ennek köszönhetően lettek létrehozva a két lépéses total-etch, más néven ötödik generációs bondrendszerek, melyek esetében egy fiolán belül (2. Ábra) megférnek a hidrofil és hidrofób tulajdonságokat mutató összetevők. Annak ellenére, hogy a kémiai vegyítés valamelyest szolidabb kötőerő létrehozását teszi lehetővé, mégis az egyszerűbb felhasználásból adódóan klinikailag jól működő (3. Ábra), máig közkedvelt módszer. Az ismertetett technológiák megoldást jelentettek a kor aktuális problémáira. Azonban a szakembereknek idővel újabb, és újabb kihívásokkal kellett szembesülniük, amik fenntartották az igényt a további fejlesztésekre. Ez eredményezte az önsavazó adhezívek megjelenését, amitől a dentinfelület előkészítésének további optimalizálását remélték (4. Ábra). A korai verziók esetén (6. generáció) a sav és primer egyszerre kerül a fogra, amit külön lépésként az adhezív felhelyezése követ (5. Ábra). A későbbi (7. generáció) megoldásoknál már kivitelezhető az összes kémiai ágens egy időben való applikálása is (6. Ábra). Az innovációval társuló összetettség ez alkalommal is a hybrid interface bizonyos gyengülését hozta magával, azonban klinikai körülmények között ez továbbra sem bizonyult valódi hátránynak (7. Ábra). Ennek egyik oka a kollagén integritásának jobb megőrzésében, illetve a felhasználóbarát protokollban rejlik.
 

Elmondható, hogy az önsavazó bondok optimálisabb kötést biztosítanak a dentinthez, azonban a zománcon elérhető legmagasabb kötőerőt, továbbra is a foszforsavas előkezelés bíztosítja. Ennek a két módszernek a kombinációja révén jött létre a selective-etch technika.

Mindegyik ismertetett megoldás jól működik a tudatos fogszakorvosok kezében. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy számos végfelhasználó számára ez már túlságosan összetett, és nehezen integrálható a mindennapi munkavégzésbe. A már korábban megtanult és gyakorlatban bevállt protokolloktól sok fogorvos nehezebben tud megválni, miközben úgyanúgy szeretné páciensei számára a leginnovatívabb módszereket nyújtani. Többek között erre is kínálnak megoldást bizonyos univerzális adhezívek (pl. Single Bond Universal (8. Ábra), amelyek mindegyik fogelőkészítési stratégiához biztonságosan használhatóak.